A hadtörténészek pontosan, keményen, szakszerűen fogalmaznak. Ezzel magyarázható, hogy ennek az állomásnak ilyen hideg és rideg címe lett. A 12. állomás egy harckocsiárkot mutatott be, ahova most értünk, azt hétköznapi nyelven lövészároknak nevezhetjük. Pontosabban mindkettő állomáson az eredeti árkok rekonstrukciója látható. Az 1965-ös légifelvételeken jól felismerhetők az árkok, azóta viszont eltelt több mint 50 év, dolgoztak az erdészeti gépek, hullott a fákról a levél, az árkokat feltöltötte a képződő talaj. Az Újmajori dűlő bunker felőli oldalán és a Helikopter úthoz közeli erdőben ma is jól felismerhetők a világháborús árkok, itt viszont – pontosan az eredeti helyén – földmunkára volt szükség ahhoz, hogy be tudjuk mutatni a védelmi rendszer elemeit.
A harcárkok a pokol kapui
Eddig tartott a civil fogalmazás, mostantól jöjjön a hadtörténészeti szaknyelv! A védelemben a támadó ellenség tűzhatását úgy igyekezett csökkenteni, hogy a terepvonulatokat követő árokrendszert alakítottak ki saját csapataik számára. Ez különböző mélységű, és 6-10 méterenként cikcakkban megtört, az ellenség várható támadási irányára közel merőleges vonalvezetésű harcárkokból, az azokba becsatlakozó összekötő árkokból, és önállóan szétszórt lövészgödrökből állt. A különféle nehézfegyverek (géppuskák, aknavetők, páncéltörő ágyúk, tüzérségi lövegek, légvédelmi lövegek, stb.) számára ugyancsak földbe mélyített tüzelőállásokat alakítottak ki, amelyeket lehetőség szerint ugyancsak bekötöttek az árokrendszerbe. A fotón egy ilyen tüzelőállás látható.
Az akadályrendszer részei
Az 1941-ben kiadott magyar erődítési utasítás szerint a harcárok szélessége fent 80-90 cm, alul 60 cm volt, mélysége pedig 110 cm. A kitermelt földet az ellenség irányában egyenletesen szétterítették az árok előterében. Az összekötő árok méretei hasonlóak voltak, de felül 90-100 cm széles volt, mélysége pedig elérte a 170 cm-t. A védők állásaikat az ellenség élőerejének és páncélosainak rohama ellen műszaki akadályrendszerrel biztosították. Ezeket általában a harcárkok elé telepítették és onnan tűz alatt tartották, hogy az átjárónyitást megakadályozzák. A támadó gyalogság közvetlen rohama ellen a védők drótakadályrendszert építettek, amely a feltartóztató drótkerítést és a buktató drótakadályt egyesítette magában. A drótakadályt több sorban telepítették. Szovjet forrás szerint a drótakadály Rákoshegytől 1 km-re nyugatra ötsoros volt. Ennek leghátsó sora kézigránátdobó távolságra (kb. 50 m-re) volt a saját harcárok vonalától.
Egy hét harc az Attila-vonalért
1944. karácsony és 1945. újév között Rákoshegy térségében a véres harc csak 6 napig tartott, de mikor kezdődött, ezt még senki sem tudhatta. 1944. december 27-én a szovjet 18. gárda-lövészhadtest 317. lövészhadosztályának jobbszárnya még Maglód délkeleti szélén küzdött, de csapataik 18:00 óra körül elérték Rákoshegyet, a Budapest akkori közigazgatási határán kívül eső utolsó települést. Rákoshegy mintegy két órán belül a szovjet csapatok kezébe került. A lövészek tovább nyomultak, és éjfélre elérték az Újmajort, ami már a mostani Keresztúri-erdő szélén volt. December 28-án hajnalban a szovjet 317. lövészhadosztály egyik ezrede Rákoskeresztúrt támadta, és 9:00 óráig meg is tisztította a települést. A szovjetek a település nyugati széléig szorították vissza a magyarokat, azonban amikor rohamcsoportjaik megpróbáltak tovább nyomulni és betörni a főváros területére, Rákoskeresztúrtól 400 méterre nyugatra az „Attila” vonal III. védőövét megszálló magyar 12. gyaloghadosztály erős ellenállásába ütköztek. A harc további fordulatait Dr. Számvéber Norbert hadtörténész részletesen megírta, a tanulmányt itt elolvashatod.
December 29. és 31. között Rákoshegytől nyugatra mérsékelt intenzitású harcok folytak, a szovjetek nem jutottak előbbre. Aztán január 1-jén reggel fél 10-kor megkezdődött a szovjet 18. gárda-lövészhadtest hadművelete az Attila-vonal utolsó védőövének áttörésére. A főcsapást a harckocsiszázaddal is megerősített 297. lövészhadosztály hajtotta végre, és viszonylag könnyen áttörte a magyar védelmet. A szovjetek katonákban legalább négyszeres (6000:1500), tüzérségben és aknavetőkben pedig hat és félszeres (650:100) túlerőben voltak a magyar csapatokkal szemben. A szovjet hadosztály gyorsan áthatolt az aknamezőkön, a háromsoros szögesdrót-akadályon és két harcárkon. Rendkívül fontos, döntő jelentőségű rést ütöttek az Attila-vonal III. védőövén. A támadók itt hatoltak be az akkori Budapest területére. Az itteni harcok – noha csak néhány napig tartottak – igen hevesek voltak, és döntőnek bizonyultak a főváros pesti oldaláért vívott küzdelem szempontjából.
Vissza a “Séta a Keresztúri-erdőben” kezdőoldalára
