ERDŐSZEGÉLY
Sok állatfaj számára fontos élőhelyet jelentenek a „mozaikos” élőhelyek. A mozaikos azt jelenti, hogy könnyen elérhető távolságban jelen van erdő, szegélyén cserjékkel; nyílt területek, természetes rétek vagy kultúrnövények, például búza vagy kukorica táblák; tavak és kisebb vízfelületek; illetve majorság háziállatokkal.
Az erdőszegély (egy nagyobb erdőtömb határa), vagy a mezővédő erdősáv (egy keskeny erdőrész a mezőgazdasági kultúrák mellett) olyan tudatosan kialakított erdő, aminek célja lehet a szél és a hófúvás elleni védelem, vagy a mezőgazdasági földek talajának javítása. Már egy keskeny erdősávban is érezhetően hűvösebb van, és takarásával menedéket ad sok állatfajnak a nagy nyílt mezőgazdasági területeken.
A következő állatok a nyíltabb területeket kedvelik, de számukra is fontos a mozaikosság és a búvóhelyet jelentő erdős, bozótos területek közelsége.
1. Mezei nyúl (Lepus europaeus)
Fekete István Kalánnak nevezi.
Hátsó, erős lábai segítségével képes nagy sebességet is elérni, támadóját hirtelen irányváltásokkal igyekszik lerázni. Jellegzetes menekülő állat, amit a hosszú fül, nagy szem, kifinomult szaglóérzék és hosszú lábak is jeleznek. Veszély közeledtekor meglapul egy gödörben, fülét hátraengedi. Alkonyatkor, miközben legel, feltűnően lassan mozog, és laposan a földhöz simul.
Minden ehető növényi részt elfogyaszt, legjobban a zsenge, nedves hajtásokat szereti. Tavasszal a fiatal vetésben tartózkodik és ezt eszi. Később lóherét és a lucernát keresi fel, aratás után a kukorica-, burgonya- és répaföldekre vonul, majd később a fiatal őszi vetéseket és káposztáskerteket látogatja. Télen, ha nagy a hó, behúzódik a kertek és a szérűk környékére és ilyenkor a gyümölcsösökben, faiskolákban, csemetekertekben rágásával hatalmas károkat tehet. Különösen a fehér akác fiatal csemetéit rágja előszeretettel. Vadászható faj.
2. Európai őz (Capreolus capreolus)
Az őz az erdős sztyeppék és a kis erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területek szarvasféléje. Kedveli azonban a nádasokat, magas füves bozótosokkal tűzdelt térségeket is. Az erdők közül a nyitott, táplálékban gazdag, felújuló jellegűeket kedveli. Nyáron jellemzően magányosan, vagy kis családi csoportokban él, például suta az őzgidáival; ősztől tavaszig azonban kisebb-nagyobb csapatokat (rudli) formálnak. A nagyobb csapatok összetétele folyamatosan változik. Erdei területeken 4-8 egyedből, nyílt mezőgazdasági területeken 40-90 tagból álló csoportok is kialakulhatnak. Legaktívabbak az esti és hajnali szürkület idején.
Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. Kis bendője és az emésztő csatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiségeket kell ennie. Főleg télen nagy kárt okozhatnak az őzállományban a kóbor kutyák. Ahol előfordul, a hiúz és a szürke farkas a legveszedelmesebb ragadozói. Vadászható faj.
Általánosságban hasonlít a karvalyra, csak kétszer akkora. Röpképe abban különbözik a karvalyétól, hogy szárnya jobban lekerekített. A hím madár sokkal kisebb a tojónál. A hím varjú méretű, a tojó – közel 110 cm szárny fesztávval – egerészölyvhöz hasonló méretű. Erdőben él és vadászik, főleg madarakat zsákmányol. Szárnycsúcsa lekerekített, hasa a fiatal madárnak lazábban csíkozott, az idősebb madárnak sűrűbben keresztsávozott.
Fekete István Kilinek nevezi:
…Kili nem megy magasra; Kili nem mutogatja magát; úgy suhan az árnyékban, mint a szürke végzet, s ha felrebben valami – de nem rebben semmi. Egy helyen Pi mozdul, az ürge, de Kili még a szárnyát sem mozdítja meg, Pi már fejest ugrott a lyukba… (Fekete István: Kele)
A leggyakoribb hazai ragadozó madár. Nyílt területek mellett lévő facsoportokban, erdőkben költ. Gyakran ül ki út menti oszlopokra. Zömök testfelépítésű, széles szárnnyal. Repülés közben az alsó szárny közepén húzódó világos szalag minden életkorában jellemző rá, erről felismerhető. Gyakran nagy magasságban kering, szitálva, vagy mozdulatlanul ülve les a zsákmányra.
Fekete István Kiő-nek nevezi.
5. Kerecsensólyom (Falco cherrug)
Fekete István Suó úr-nak nevezi a sólymokat. A kerecsensólyomban a mondák Turul madarát láthatjuk feltehetően. Az ázsiai nyílt sztyeppéket kedveli, hazánkban van elterjedési területének nyugati határa. Egyike a nagyobb testű sólymoknak, fél méter magas is lehet, 110 cm körüli szárny fesztávval. Az 50 forintos érmén őt láthatjuk. A sólymok repülés közben arról ismerhetőek fel, hogy szárnyuk meglehetősen hegyes, röptük élénk és gyors. A kerecsensólyommal rokon másik nagytestű sólymunk a vándorsólyom, amellyel inkább erdőkben, hegyvidékes területeken találkozhatunk. Mindkét faj fokozottan védett.
„…legfeljebb a kakas kiáltott, Kurri úr, ha Suó, a sólyom, vagy Kili, a héja vadászott a környéken. Ámbár Suó úr csak ősszel meg tavasszal volt látható, és nem is árthatott a baromfinépnek, mert a sólyom csak a repülő madarat tudja levágni, a földön összetörné magát. A levegőben azonban nem menekül előle semmi, legfeljebb a csörgőkacsák, de azok is csak akkor, ha közel van a víz.
Kili azonban annál veszélyesebb a majorságra, mert ha a sólyom villanó penge, a héja nehéz bárd, a földre vágja áldozatát.” (Fekete István: Emberek között, 1944)
Nyílt területeken él, a bokrokkal határolt mezőgazdasági tereket szereti. Talajlakó madár, ott is fészkel. A fürjjel és a harissal rokon, a fürjnél nagyobb. A nagy csapatok együtt mozognak, alacsonyan repülnek a föld felett, ha felzavarják őket. Zömök, kerekded testű madár.
Részben nappal aktív, sokszor napközben is nyílt helyre ül ki, ezért viszonylag gyakran látható. Lába hosszú, farka rövid, feje viszonylag lapos. Tarkóján arcszerű mintázat látható, úgynevezett “kettős arc”.
Csuvik, a réti Hú – így nevezi Fekete István
„… aztán megszólalt egy kis bagoly.
– Kuu-vik! Kuu-vik – mondta csodálkozva […]
A bagoly a sötétség madara, annak a balga hitnek a vámszedője, hogy sötétben nem lehet látni, tehát szabad a vásár. […]
– Kis bagoly, mondja is a nevét, hallja? Azt mondja, hogy: Kuvik
– Kicsi?
– Mint egy kurta rigó, merthogy alig van farka. Kiabál a szamár, ahelyett hogy vadászna, de minden este megkiabálja a tüzet.” (Fekete István: Tüskevár)
8. Tövisszúró gébics (Lanius collurio)
Nyílt területek fészkelő madara, galagonyával, vadrózsával tarkított réteken figyelhető meg. Néha tövisekre felszúrt rovarokból éléstárat épít. A hím széles, fekete szemsávja miatt szinte összetéveszthetetlen más madárral. A tojó szemsávja kevésbé kifejezett. Ha nyugtalan, „csek” hang sorozatát hallatja.
„Kele még ellustálkodott volna a patakparton, de mögötte halálos rémületben sikoltott fel Csett, a gébics:
– Jaj, jajajaj! Szi.. Szi van itt! A rém, a gyilkos, jaj. Jajajaj, Szi… Szii…
– Kele kényelmesen odasétált a bokorhoz.
– Ne óbégass! Hol van?
De Csett már szólni sem tudott, csak nézett egy ágra, szemében a hideg halál. Az ágon lassan csúszott a fészek felé egy vastag kígyó. Szeme, mint a megfagyott gonoszság, és lassú csúszása a végzet. De a gólyát későn vette észre, bár villámgyorsan perdült meg. Kele odavágott. A fejére. Aztán kihúzta a bokorból a vonagló kígyót, rálépett, és vágta, vágta…Később újra felállt a part kis dombjára, de bögye ekkor már feszesen nagy volt, mert benne tartózkodott Szi, akinek kihűlt a szíve már régen, mert megöli a szárnyalást és a dalt: megeszi a madárfiókákat.” (Fekete István: Kele)
